Szeretem a férfiakban a direkt, egyenes kommunikációt. Szeretem a klasszikus értelembe vett férfias gondolkodást is. A férfiakat is szeretem.
Az egyik barátnőm, amikor megtudta, hogy terhes vagyok, megjósolta, hogy fiam lesz. Minden más elképzelhetetlen. Azóta két srác anyukájaként néha úgy érzem, már többet tudok a férfiak testi, lelki működéséről, mint a saját nőiségemről.
Apropó, nőiség, vagy inkább nőiesség. A múltkor előkerült egy édes kis masni a fiók mélyéről, és a csurim felé biggyesztettem, mert látom, hogy most trendi. Valahol éreztem, hogy ez azért kissé túlzás, de gondoltam, hogy ha fiatalosnak nem is, trendinek talán még jogomban áll lenni.
Az első gondolataim az apámhoz, de leginkább az ő apjához fűződtek. Emlékszem, hogy amikor édesanyám valami csinosat, kicsit frivolabb ruhát akart felvenni, rögtön jött a reakció: “Vén lúra veres hámot?” – bizonyára most nekem is ezt mondaná valamelyikük, ha még élnének.
Biztosra próbáltam menni. Megkérdeztem a legnagyobb hódolómat, a hatéves legkisebbet, hogy tetszik-e neki, amit lát. Válasz: “Hát, nekem nem tetszik. Úgy nézel ki, mint egy kutya.” – utalva a kutyákról szóló könyvében szereplő pincsifélékre, akiknek a könyv szerint gyakran masnit tesznek a szőrükbe.
Már csak egy mentsváram volt, ez pedig az én hűséges, kedves férjem.
– Na mit gondolsz, jól áll nekem ez a masni?
– Gyevoská! – vágta rá rezzenéstelen, póker arccal.
– Szóval túl kislányos, és én ehhez már öreg vagyok? – kérdeztem sértődés nélkül.
Nem ért váratlanul a helyeslő bólogatása, mert mi mást is várhatnék, egy konzervatív gondolkodású férfitól, mint amit már nagyapám is megmondott. De közben persze bizakodtam némi pozitív megerősítésben.
Talán elkeseredtetésem apró nyomait felismerte az arcomon, ezért végül dobott nekem néhány vigasztaló szót:
– De azért estére maradhat!